A regényírás 10 értelmetlen szabálya

…avagy gondolkodjunk, mielőtt valamit lefordítunk angolról magyarra és örvendezünk, hogy micsoda briliáns eszköztárral lettünk megint gazdagabbak (vagy szegényebbek).

regényírás szabályai

kép forrása: feedyourneedtoread.com

A Romboló tanácsok címmel megjelent cikket roppant nagy érdeklődéssel nyitottam meg, ahol nem pontosan azt találtam, amit vártam – konkrét leírását adott tanácsoknak és indoklást, hogy miért ne kövessük őket -, hanem csupán egy referenciát egy “szabálygyűjteményhez” és az általános jótanácsot, miszerint ne higgyünk el rögtön fűt-fát, csak azért mert olyan mondja, aki, mondjuk, jól ír. Enyhén kétkedve nyitottam meg a szóban forgó szabályzatot, de azután abból és a cikkből végül is gyönyörűen kikerekedett az, amit eredetileg vártam. Megosztom, hátha van még, akinek hiányoznak a részletek és az indoklás: miért is olyan rossz tanácsok ezek?

  1. “Sose kezdd azzal a könyvet, hogy milyen az időjárás.” Roppant óvatosan bánok a “sose” és a “mindig” kezdetű tanácsokkal, mert az Ákos-féle cikkben is említett fennhéjázás gyanúját keltik. Ráadásul a “sose” kizár ugyan valamit, de nem ad helyes választ. Oké, nem az időjárással kezdem, de akkor mivel? Mondjuk, valami izgalmassal? Mint például egy narratív horog? Erre már nem tér ki a “szabály”, de sok valódi útmutatást adó forrásból kiderül, hogy ez mi. Google a barátunk, használjuk bátran. És ha ezek után történetesen az időjárás részét képezi a narratív horgomnak, akkor mi van? Szerintem semmi.
  2. “Kerüld a prológust.” Ugyanaz a gondom ezzel is, mint az első pontnál. Ha valaki tisztában van a megírt jelenet céljával és az passzol oda, ahova helyezte, hol a probléma?
  3. “Sose használj egyéb igét a „mondta / mondja” ige mellett a párbeszédek leírásánál.” Itt kezdődnek az igazi problémák. Most már nem felépítésről van szó, hanem nyelvtanról. Az angolban ez még igaz is lehet (megjegyzem, ezen a ponton kezdett rémleni, hogy ezeket a szabályokat én már olvastam korábban, angolul, és akkor nem tűntek ennyire blődségnek). De aki olvasott már magyarul regényt, annak vajon hogy nem tűnt fel ennek a pontnak a lefordításánál, hogy itt valami sántít?
  4. “Sose használj határozószót a mondta ige mellett.” Ld. problémáimat a sose használatával kapcsolatban és az angol vs. magyar nyelvtan résznél.
  5. “Gazdálkodj okosan a felkiáltójelekkel, kettőt, legfeljebb hármat használhatsz 100 ezer szó leütése közben.” Ezek szerint a felszólító mondatokkal is okosan kell gazdálkodnom? Helló, magyar nyelvtan!
  6. “Sose használd a hirtelen és az elszabadult a pokol kifejezéseket.” Sose…? Végig se olvasom…
  7. “Takarékosan használd a különböző tájszólásokat.” Talán az egyetlen, amivel egyet tudok érteni, csak mert nem szerepel benne, hogy “sose”.
  8. “Kerüld a karakterek részletes fizikai leírását.” És még példát is hoz egy Hemingway-műből. Arról azért ne felejtkezzünk el, hogy példát mindenre lehet találni és annak az ellenkezőjére is. Olvasott már valaki karakterleírást regényben? Sikeres regényben? Oké, túltárgyaltuk.
  9. “Kerüld a tárgyak és tájak részletes leírását.” Itt pedig vicces módon ellenpéldát hoz. Ki az, akinek mégis lehet? Ja, aki jól tud tájat leírni? Én itt is inkább a megengedő aranyszabályt venném elő: ha van, aki elolvassa és tetszik neki (főleg ha ez a többség), akkor csináld. Ha ezzel a tanáccsal lebeszélt kilencvenkilenc szörnyű és egy fantasztikus tájleírót a tájleírásról, megérte? Nem tudom, de azt roppant szerencsésnek tartom, hogy az Éjszakai cirkusz íróját senkinek nem sikerült lebeszélni a hosszas leírásokról.
  10. “Ki kell hagyni minden olyan részt, amit az olvasó legszívesebben átugrana.” Ezzel igazából maximálisan egyet tudok érteni, csak azt nem tudom, melyik olvasóra gondol. Mert ha csak az Utopiát nézem, eddig ahány próbaolvasó kezébe került, pontosan annyiféle választ kaptam arra, hogy melyik rész az unalmas és melyik az izgalmas. Amit valaki kihúzott volna, azt más kiemelten érdekesnek találta. Na, erre varrjon gombot a feltörekvő író.

Hogy ezek után a felháborodott kommentek ellenében még védi is a listáját a cikkíró (akarommondani fordító), már csak hab a tortán. Én viszont legalább megértettem, így a lista végére érve, hogy mi lehet az ok, amiért nem fejtette ki Ákos így pontról pontra az ellenvéleményét. Hiszen az elején magam is elhatároztam, hogy tárgyilagos maradok és hasznos tanácsokat adok az elfuseráltak helyett, de… finoman szólva nem volt könnyű vállalkozás. Pedig esküszöm, megpróbáltam.

Reklámok
Categories: Írástechnika | Címkék: , , | Hozzászólás

Egyenlítés

Ez a novella a Bizzarium felhívására született. A kiírás így szólt:

“Idén szeretnénk érdekes kihívást adni azoknak, akik szeretik a borzongató írásokat! Mindenkit őszi sétára invitálunk saját vidékén. Ismersz városi legendákat, rémtörténeteket ott, ahol laksz? Esetleg színes fantáziád megtölti lakóhelyedet boszorkányokkal, szellemekkel és egyéb rémlényekkel? Idén olyan novellákat várunk, amelyek saját otthonod környékén játszódnak! Természetesen a történetek igazságtartalmát nem fogjuk ellenőrizni, lehet a fantáziád szüleménye is! Ha külföldön élsz, az se gond, szeretettel várunk minden különleges, félelmetes alkotást!”

bányászkórház

A kép a történetben szereplő kórházról készült. Forrás: http://bco.gportal.hu

 1944. április, Bányászkórház, Tatabánya

– Te szemét – nyögte a katona utolsó erejéből. A másik csak vigyorgott.

– Sebesültnek is túl virgonc vagy. Nem kellett volna szemet vetned az ápolónőre, te kutya. De most megkapod a magadét.

– De hát bajtársak vagyunk, ember!

– Te már csak egy hulla vagy. – Kovács közlegény felhúzta a kakast az orosz pisztolyon. Élvezettel figyelte, ahogyan a gyűlölt tizedes szemei kitágultak, amikor ráébredt, hogy minden szót komolyan gondolt. – Háború van. A tizedessel az ellenség végzett.

A vaskos ajtó és az alagsor kacskaringós folyosói elnyelték az önkényes ítélet dörrenő hangját, és magukba zárták a hörgő, sziszegő utolsó szavakat.

– Ezért az összes fattyad megfizet, Kovács.

Az ápolónő, mit sem sejtve szerepéről a történtekben, aznap éjjel gyászával Kovács közlegény karjaiba menekült, és kilenc hónappal később egy fiúgyermeknek adott életet. Azután a családban két generáción át béke honolt.

 

Napjainkban, a tatabányai valaha volt Bányászkórház területén

“Belépni szigorúan tilos és életveszélyes.” Máté egy macska ügyességével bújt át a figyelmeztető tábla alatt, ahol az ajtón méretes lyuk tátongott. Távcsöves puskáját, a jó öreg snipert a hátára vetette, hogy az ne zavarja a mozgásban, és az oldalsó lépcsőház keresésére indult. Lehullott vakolat, lepergett festék és régi, törött kórházi berendezés között lavírozott keleti irányban. Ahogyan számította, hamarosan egy ódon lengőajtó kitört üvegtáblái mögött rá is talált a lépcsőkre. Jóval bizalomgerjesztőbben festettek a széles, repedések szabdalta főlépcsőnél. Nekifeszült a lengőajtónak. Az először ellenállt, majd a kongó folyosókon végigvisszhangzó sikollyal megadta magát. Vagy valaki tényleg sikított?

Máté megtorpant. A távolból torzan tért vissza hozzá a hang.

– Ne légy gyáva. Nincs itt senki – mondta magának, de lábai csak nem akarták továbbvinni az eltervezett irányba. Ehelyett visszalépett, lassan a helyére engedte a nehéz ajtószárnyat, és fülelt. Az újabb nyikorgást újabb kísérteties visszhang követte, és még valami. Elhaló suttogás, távoli nyöszörgés a keleti szárny végéből. Tisztán hallotta. A tervet egy pillanat alatt módosította – egy kis felfedezés mindig jobb, mint váratlanul a hátunkba kapni az ellenséget –, és továbbindult a hangok irányába. Egy merőleges kanyar után a folyosó véget ért. A szemközti falon egy repedt üvegű ablaktáblát lengetett a szél rozsdás zsanérjain – őnyögött olyan kísértetiesen. Ellenséget nem látva Máté legyintett, és sarkon fordult, ám szeme megakadt egy furcsa ajtón. Az nem hasonlított a többihez. Fémből készült, és eltörpült a három méter magasságot is elérő, grandiózus fa ajtók mellett. Egy átlagos ember magasságánál egy fejjel alacsonyabbra vágták.

Máté kíváncsian nyomta le a kilincset, és némi rábeszéléssel sikerült is belöknie az ajtót. Meg kellett görnyednie, hogy belépjen, és rögtön egy lefelé vezető lépcsősor legfelső fokán találta magát. Odakintről fegyverropogás hangja szűrődött be.

– Semmi keresnivalóm az alagsorban – mondta lábainak mérgesen, de végtagjai nem értettek a szóból. Lekapta övéről a zseblámpát, és kényszeredetten elindult a homályba vesző mélybe. Mintha csak valami titkos erő húzta–vonta volna lefelé, és néha a suttogást is újra hallani vélte. Két foknál nem látott tovább, de a korhadt fakorlátot nem merte használni. Az egyik lépcsőfok hangos roppanással megadta magát a súlya alatt, és ő egyensúlyát vesztve gurult tovább. Néhány másodperc alatt lent találta magát, sajgó tagokkal heverve a vastag porban. Köhögve tápászkodott fel, zseblámpáját még mindig elszántan szorongatta. A fénykörben csak úgy kavargott a frissen felvert por. Beljebb lépve bizarr eszközök tárházát pásztázta végig, sok–sok évtizede érintetlen kórházi ágyak, rideg fém éjjeliszekrények, rendetlenül szertehagyott ágytálak és olyan eszközök, amiket még csak filmekben látott. Inkább tűntek kínzóeszköznek, semmint olyasminek, amit gyógyításra terveztek. Torkában dobogó szívvel hatolt egyre beljebb az alagsor gyomrába, ahol lassanként egy egész labirintusrendszer bontakozott ki előtte a feledés mélyéből. A kinti lövések hangja idáig már nem ért el, a nyugtalan csendben csak a különös suttogás hívta egyre magához. Nem a szél, és nem is a fák – gondolta borzadva, de képtelen volt megállni. A kényszerítő érzés végül egy távoli kórterem mélyén hagyta magára. Úgy múlt el, ahogyan jött. Nyomtalanul, kéretlenül, hirtelen. Erőtlenül lehuppant egy ágyra, és hagyta, hogy az áporodott levegő átjárja a tüdejét. Az atmoszféra éppúgy bebarangolta hörgői bonyolult rendszerét, ahogyan ő éppen bejárta az pince zugait. A suttogás hatalmába kerítette, és értelmet nyert. Az ő száján formálódott értelmes szavakká.

– Ezért az összes fattya megfizet, közlegény – kiáltott fel, majd összerezzent saját hangjától. Idegenül hangzott, és durván keresztülszelte a nehéz csendet. Riadtan felpattant, és leporolta a nadrágját. A suttogás megszűnt, a hangok teljes hiánya őrjítően nehezedett a vállára. Az ágy irányából, ahonnan az imént felugrott, kaparászást hallott. Gyorsan odavilágított zseblámpájával. Egy patkány volt. A sötét foltot rágta, már ami megmaradt belőle az ősöreg ágyneműn. Vér, villant Máté agyába, és nem tudott volna magyarázatot adni, miért hozza zavarba egy több évtizedes alvadt vérfolt, de nem is agyalt rajta sokáig. Futásnak eredt, és lámpája pislákoló fényköre első próbálkozásra kivezette őt az útvesztő mélyéről. Átugrotta a leszakadt lépcsőfokot, hosszú szökkenésekkel termett fent, majd kirontott a vasajtón. Elvakította az ablakokon bevilágló szűrt napfény, de csak rohant tovább, a zseblámpát automatikus mozdulattal visszacsatolva az övére.

Most már kristálytisztán emlékezett, miért is jött ide. Nem értette, minek tett ilyen értelmetlen kitérőt, és sietett, hogy valahogy behozza az elvesztegetett időt. Egyetlen lökésre nyílt előtte a súlyos lengőajtó, amelynek túloldalán a lépcsőház várta, az eredeti útirány. Zihálva kaptatott felfelé, vállát húzta a súlyos fegyver. Már nem félt, hogy észreveszik. Valahogyan tudta, hogy a többiek nem jönnek ide. Nemcsak a tiltó tábla riasztja el őket – valami más is. Elfoglalta előre kinézett leshelyét. Tökéletes volt, éppen ahogyan képzelte. Innen az egész pályát belátta, a nyílt terepen bárki könnyű préda volt precíziós lövései számára. A távcsöves már töltve volt a könnyű műanyaggolyókkal, amelyeket az airsoft játékban használtak. Ezúttal muszáj megnyerniük a versenyt, nem veszíthetnek többet a Kovács fivérek ellen! Most végre egyenlíthetnek a bajnokságban.

Résnyire nyitotta az ablaktáblát, hogy kilásson, de lentről ne pillanthassák meg őt. Tudta, tilosban jár, az épület nem része a pályának. De ha már győztek, akkor előbújik, és senkinek nem kell megtudnia, hogy honnan adta le a döntő lövéseket. A gondolatra önkéntelen mosolyra húzódott a szája. Ebben a pillanatban mozgást látott odalent. Valaki az egyik rejtekhelytől a másik felé igyekezett.

– Most megkapjátok – mormogta. Halálos nyugalommal fogta be az alakot a célkeresztbe. Az ellenfél színeiben játszott, tehát le kellett lőni. Érezte, hogy most nem fogja elvéteni. A sniper hatalmasat dörrent, és olyat rúgott a vállán, hogy hátratántorodott. Döbbenten meredt a fegyver csövére, de nem volt idő gondolkodni, mert valaki más is előtört odalent a rejtekéből, és összerogyó társa felé igyekezett.

– Bolond – nyugtázta Máté elégedett mosollyal. – Most te is az enyém vagy.

A csapatkapitányt szedte le másodiknak, azután szépen sorban a többit is. Még csak el sem jutottak a zászlójukig, döbbenetesen gyors játékot zavart le. Ő egyedül! Büszkén dagadt a mellkasa, amint az utolsó ellenfél elhulltát látva csapattársai diadalittasan törtek elő rejtekükből. Kiáltozásuk még a toronyszoba ablakáig is felért, ahol bujkált. Gyorsan visszabillentette a biztosító pöcköt a helyére, és lerohant a lépcsőn. Elég gyorsan oda kell érnie az ünneplésre, hogy ne sejthessék, milyen messze járt. Kovácsék majd sunnyognak – a gondolatra széles vigyor ült ki az arcára.

Ahogy átsuhant a belépni tilos tábla alatt, ösztönei azt súgták, valami nincs rendben, de nem ért rá átgondolni, mi lehet az. A bozóton áthaladva lassított, hogy csillapítsa lihegését. A bokrok közül kilépve két kezével diadalittasan a magasba lendítette fegyverét, hogy csatlakozzon a többiekhez. Azután lassan leeresztette. Hátrahőkölt. Most már tudta, mi nem stimmel. Túl nagy volt a csend. Nem várta üdvrivalgás, ünneplés a győzelem mámorában. Agya lassan fogadta be a tisztás látványát, képkockáról képkockára. Néhány csapattársa a földön fekvő alakok mellől pattant fel, amikor meglátták, mások a szemközti liget növényzetében kerestek fedezéket. Iszonyat és rettegés sütött minden porcikájukból. A földön élettelen testek hevertek, friss, vörös vérük a gyepet áztatta. A Kovács–fivérek pontos fejtalálattal, másoknak egész testét végigszaggatták a géppuskalövedékek. A gazban itt–ott airsoft fegyverek hevertek, mintha tulajdonosaik rémültükben elhajították volna őket. Rettegő, értetlen tekintetek. Könnyek. Vér. Lassan, nagyon lassan összeállt a kép.

Iszonyodva lökte a földre a hőn szeretett snipert. A nagy becsben tartott fegyver nem volt többé játékszer. Korábban megtévesztésig hasonlított egy valódira, most azonban az is volt. Valódi fegyver, valódi golyókkal, valódi halállal. Valódi gyilkossal. Nem tudta, meddig állt még ott, földbe gyökerezett lábbal a tisztás szélén. Ha nem mozdul, talán semmivé lesz az egész. Talán felébred, vagy valaki bejelenti, hogy egy vicc az egész. Csak egy rossz vicc.

Lassan, gépiesen elindult a legközelebb fekvő test felé. Hogy meggyőződjön a helyzet valódiságáról? Hogy segítsen? Hogy sírjon? Maga sem tudta. Lerogyott az idősebbik Kovács mellett, és belebámult az üveges szemekbe. Érthetetlen módon a sok évvel korábban, háborúban elesett dédapja jutott eszébe. Története köré gyerekként legendákat szőtt. A holttestét sosem találták meg. A családban ő látott utoljára háborút. Fegyvert. Halált. Vajon ő hány embert gyilkolt meg? Ez még sosem jutott eszébe. Vajon mit érzett az, aki őt megölte?

– Most vagyunk kvittek, közlegény – mondta Máté szárazon. – Csak most. – Azzal eszméletét vesztette, és a halottra borult.

Categories: Új mű, Novellák | Címkék: , , | Hozzászólás

Öt felismerés, amit egy jó filmről átültethetünk egy könyvre – avagy a Mentőexpedíció esete Utopiával

Mi történik akkor, ha az ember lánya váratlanul a moziban találja magát anélkül, hogy ez tervben lett volna? Nos, ha az ember lánya történetesen írással (is) foglalkozik, akkor az, ami minden más film esetében is, csak hatványozottan: figyel. A cselekmény ívét, a szereplők fejlődését, a szimbólumok alkalmazását, a konfliktusok kibontakozását, a feszültség fokozását… Erre pedig mi sem alkalmasabb, mint a Mentőexpedíció!

Mentőexpedíció

Így esett, hogy vasárnap Utopia nagyot ugrott előre, hiszen mindenki beláthatja, hogy más az elméletben olvasni valamiről, és bólogatni, hogy igen-igen, ez így bizonyára remekül működik, és egészen más a gyakorlati alkalmazását tapasztalni az olvasottaknak. Ezzel persze nem először – és nem is másodszor – próbálkozom, de ezúttal mégis valami más. A Mentőexpedícióban nem fut túl sok szál párhuzamosan, nem vonják el a figyelmet a főbb elemekről a háromszor áthurkolt és még kétszer megbonyolított, visszatekintésekkel fűszerezett csavarok – amiket én egyébként roppantul kedvelek, ezért is kemény dió a kedvenc alkotásaimat elemezgetni. Ennyi AHA-élménnyel talán még sosem gazdagodtam film alatt.

Mit tanultam meg a Mentőexpedícióból azon kívül, hogy a szigetelőszalagnál nincs hasznosabb eszköz a világon? És hogy jön ide Utopia?

  1. Először is megfigyeltem, hogy a cselekmény hogyan követi a Larry Brookstól tanult négyes felépítést. A történet egynegyedénél a főhős fel- és elfogadja a helyzetet, amibe belekerült, és elkezd rá reagálni. Mark összefoltozza magát, majd leül a kamera elé, és közli velünk pontosan ezt. A tényt, hogy otthagyták, és hogy most nekiáll kiötölni, hogyan is fog életben maradni. Félidőben jön a nagy fordulat, háromnegyednél a kilátástalanság, a remény teljes elvesztése, majd a kikecmergés – ezeket nem fejtem ki bővebben, hátha valaki még nem látta a filmet, és sejtelme sincs, mi lehet a vége 😉
    Utopiát pontosan ilyen vázra építettem fel – ahogyan az a bestsellernek szánt műveknél szokás (khm, khm) -, de jó volt egy ilyen precíziós példát megfigyelni. Perspektívába helyezni a történetet? Kötelező!
  2. Nos, a film nem éppen a karakterfejlődésre van kihegyezve – a főhős és társai már a legelején is hősök, de azért még egy kicsit hősebbé válnak a végére. A társak különösen, mert ők képesek addigi meggyőződésükkel is szembemenni a nemes cél érdekében. Marknál pedig egyértelműen megfigyelhető a változás: hogyan lesz reagálóból “támadó”, abból a végére “mártír”. Nem a szó szoros, hanem a karakterfejlődésbeli értelmében – de persze az sem árt, ha a “jó” hősök önfeláldozóak.
  3. Ami viszont igazán dominál a filmben, az a feszültségfokozás. Nincs sok bonyolítható szál? Nincs túl sok szereplő? Sebaj, majd játszunk a nézők idegeivel, akkor nem jut eszükbe ilyeneken agyalni. Jelentem, működik! Persze én máson agyaltam közben, de az nem számít, mert amúgy is képtelen vagyok kikapcsolni ezt a “funkciót” itt bent. Utopia végét sem szeretném semmilyen formában lelőni, ezért konkrétumok nélkül: azért is várat magára a befejezés, mert nem voltam megelégedve a történet végével. Laposnak, kiszámíthatónak éreztem. A hétvégén azután megfigyeléseimre alapozva alakítottam, csavartam egy párat a negyedik negyeden, és az eredmény: már nem találom laposnak. Az elv, amit megtanultam alkalmazni: hitesd el, hogy lehetetlen, majd dobd oda a hőst, hogy oldja meg. Elvégre attól hős, nem? 🙂
  4. Empátia elérése a főhőssel: annak ellenére, hogy a múltjáról nem sok minden derül ki (nesze neked, karakterépítés), ki ne drukkolna Marknak már a legelejétől kezdve? Egyedül egy lakatlan bolygón, sérülten, felszerelés híján? Szegény. Mégis megpróbálja? Máris szorítunk neki. A helyzet és a cél, mint általában, többet számít, mint a főhős személyisége. Nem vele magával kell szimpatizálnunk, csak a céljáért kell szurkolnunk. Hogy mellesleg Mark még szimpatikus is, ráadásul nem rossz látvány? Hab a tortán.
  5. A meglepi-faktor: bogarat ültetünk a néző/olvasó fülébe, megmutatjuk, hogy valaki valami nagyszerűt talált ki, de nem mondjuk el, hogy mit. Közhelyes? Ha jól csinálják, sokkal inkább izgalmas. Így aztán vasárnap megszületett az Utopia-bogár is. És tudjátok mit? Alig várom, hogy szövegbe öntsem.
Categories: Írás, Írástechnika, Utopia - A béke szigete | Címkék: , , , , , , , , | Hozzászólás

MindJourney

kép forrása: https://climbingthecrazytree.files.wordpress.com

kép forrása: https://climbingthecrazytree.files.wordpress.com

Folytatom a beküldött-de-elsikkadt novellák sorát. A Regénytár pályázatán, tavaly novemberben azt kérték, ne publikáljuk máshol műveinket az eredményhirdetésig. Ami aztán vagy nem jött el egyáltalán, vagy csak nekem nem szóltak, de most már úgy érzem, éppen ideje, hogy valóban megjelenjen valahol a MindJourney.

Categories: Uncategorized | Hozzászólás

Elfeledett hagyaték, nem alvási rendellenesség

Az éjszakai ébrenlét különbözik a nappalitól, és egyáltalán nem biztos, hogy kóros. Sőt, aki az éjszaka közepén felébred, és néhány órán át csak forgolódik, valójában az ősi alvási ritmust követi – nem ő alszik rendellenesen, hanem mindenki más.

A ma élő emberek többségének fogalma sincs, hogyan működött a természetes bioritmus, nem is olyan régen. A 19. század végén következett be az a változás, aminek hatására az emberek az éjszakát egyhuzamban átalusszák, nevezetesen a mesterséges fény megteremtése. Amint képesek lettünk fényt nyerni az elektromosság segítségével és megnyújtani az estéket, nem volt többé okunk két részletben aludni – pedig korábban így tettünk.

Többek között A. Roger Ekirch amerikai tudós foglalkozott a témával, és ezt a ritmust szegmentált alvásnak nevezte. Az “első alvás” valamivel sötétedés után kezdődött, mivel az emberek a sötétben inkább otthon maradtak, mint hogy a veszélyes utcára kitegyék a lábukat, és körülbelül három-négy órán át tartott. Ekkor, az éjszaka közepén felébredtek. Az éber időszakot olvasással, imádkozással, írással, álmaik értelmezésével, beszélgetéssel, vagy éppen szeretkezéssel töltötték. Amikor ismét elálmosodtak, újabb három-négy órára álomba merültek, hogy azután a napkeltével ők is új napra keljenek.

 

Oké, tehát mégsem vagyok abnormális. De mitől lesz ez jó nekem?

A felismerés első pozitív hatása a megkönnyebbülés. Aki éjjel álmatlanul forgolódva azon stresszel, hogy miért nem bír aludni, ördögi körbe kerül, hiszen minél inkább hergeli magát ezen, annál kevésbé lesz képes a nyugodt elalvásra. Viccesen hathat, de ez valóban így van. Aki elfogadja, hogy bioritmusa ilyen alvási ciklusokat diktál, esélyt kap, hogy életét hozzáigazítsa, és még profitáljon is belőle, írja a Psychiatric Times. Természetesen ez csak egyféle „alvászavar” a rengeteg típus közül, ezért ehhez hasonló esetekben mindenképpen érdemes szakemberrel konzultálni.

Az éjszakai ébrenlét más, mint a nappali. Akik tapasztalatból ismerik, másmilyen érzetről számolnak be – ezt én is alátámaszthatom –, a tudományos vizsgálatok ennek okát is megtalálták. Egy hormonról, nevezetesen a prolaktinról a többségnek a szoptatás ugrik be, ugyanis szintje az anyákban szülés után emelkedik meg. Az is ismeretes róla, hogy alvás közben minden emberben – nőben és férfiban egyaránt, életszakasztól függetlenül – magasabb szintet ér el a szervezetben, mint ébrenlétkor. Csakhogy ez a szint nem olyan szorosan kötődik az ébrenléthez és az alváshoz, mint a nappal és az éjszaka váltakozásához. Amikor tehát éjszaka néhány órára felébredünk, változatlanul magasan marad. Ezáltal olyan különös állapotba kerülünk, amilyet máskor nem tapasztalhatunk meg. Békesség, álomszerű lebegés és mérhetetlen kreativitás jellemzi ezt a „csendes ébrenlétet”.

Nem véletlen, hogy nem egy híres művész alkotott éppen ilyenkor, többek között Frank Lloyd Wright építész és a Nobel-díjas Knut Hamsun regényíró is. Aktívan alkotó művészeknek érdemes lehet tenni egy próbát az éjszakai alkotással. Saját tapasztalatom szerint ilyenkor, ugyanúgy, mint alvás közben, elsősorban a rövidtávú memória aktív, az ötletek pedig csak úgy száguldoznak a fejünkben, ezért ajánlatos egy jegyzetelésre alkalmas eszközt tartani a kezünk ügyében, különben könnyen úgy járhatunk, mint illékony álmainkkal: az ébredéssel egyszerűen elvesznek agyunk ködös tekervényeiben.

Categories: Írástechnika | Címkék: , , | Hozzászólás

Szívhacker

kép forrása: http://i.telegraph.co.ukNa, kinek tartott már őszig, hogy felébredjen a téli álmából? Az én blogom még ilyet is tud. Történt azóta egy s más, például látogatók mindkét oldalon (nem is értem, hogy találtatok ide a nagy csendben), lájkolók a méltatlanul elhanyagolt FantasmAgorának, amiért külön köszönet, én pedig… nos, én egészen megtanultam németül, és újra felvettem a testmozgás örömének fonalát. Energiáimat ez teljesen lefoglalta, de most elérkezett az idő, hogy egy másik fonalat vegyek fel – az írásét. Azaz nem egészen volt ez a fonal elhanyagolva, csak éppen nem tettem közszemlére az eredményeit.

Mire például megosztottam volna annak a pályázatnak az oldalát, amit korábban ígértem, és amin második helyezést értem el Szívhacker novellámmal, az oldal megszűnt, így már hiába is próbálnék linket közölni. Álljon hát itt, mint egy új kezdet – vagy egy régi folytatás – hírnöke, maga a novella.

Categories: Írás, Új mű, Novellák | Címkék: , | Hozzászólás

Jégtörés

jégtörésAz utóbbi időben, aki szorgalmas olvasóm, annak valószínűleg feltűnt, hogy a gyakori bejegyzések az ígéretes regényrészletekkel, novellákkal, pályázatokkal hirtelen téli álomba szunnyadtak. Ennek hátterében sok magánéleti változás is állt, munkaváltás, prioritások áthelyeződése, ám az írás – szerencsére – egy “agresszív” hobbi, amit nem lehet csak úgy “lerázni”. Az Utopia komolyan előrehaladott állapotban található, gyakorlatilag csak(?) javítási munkálatok vannak hátra, és azért nem minden pályázatot hanyagoltam a szunnyadozás során.

Most egy kis előszél és újbóli lendületvétel gyanánt egy tegnap született szösszenetet osztok meg mindenkivel, amit a Regényírás.net írni tanító sorozatának tanácsait követve alkottam, a fejem a víz alá hajtva. Gyakorlásnak gyakorlás, de néhányan jót szórakoztak rajta, ezért arra jutottam, a blogom olvasóközönségét sem fosztom meg tőle. Ami pedig az ébredezés elkövetkező heteiben várható: pályázatra írt novella, pályázaton helyezést elért novella, és igen: Utopia.

A “szösszenet” ITT olvasható.
Categories: Írás, Új mű, Újdonságok, frissítések, pályázatok | 1 hozzászólás

Utopia – A béke szigete teljes 1. fejezet

 

A nagy csend még mindig a teljes gőzzel haladó írásnak köszönhető – Utopia világa menthetetlenül halad a végkifejlet irányába. És hogy hozzak valami igazán érdemlegeset is a hír mellé, itt, most teljes egészében olvasható a regény első fejezete. Jó szórakozást!
Utopia első fejezet

Szokásos reggeli sétája közben Emily egy élettelen testet pillantott meg a parton. Meditatív állapotából kizökkenve, gondolatmenetének fonalát hátrahagyva szaladt oda, hogy segítsen, bárki is legyen a pórul járt ember. Lábnyomai távol estek egymástól, úgy igyekezett, és a tenger máris elmosta őket a homokban. A parton egy szakadt fekete ruhába öltözött férfi hevert lehunyt szemmel. Emily az arcát fürkészte, de hiába, nem ismerte őt. Egy idegen!

Gyors, értő mozdulatokkal térdelt le mellé, ellenőrizte légzését, szívverését. Gyengén lélegzett, és Emily némi erőfeszítéssel a pulzusát is ki tudta tapintani. Tehát él, bár eszméletlen. Ki tudja, mennyi időt tölthetett a hullámokkal küszködve, és mennyi vizet nyelhetett az éjjeli vihar közepette. A partot törmelék borította, közte deszkadarabkák és meghatározhatatlan eredetű tárgyak hevertek. Egy hajótörés áldozatát sodorhatta partra az öböl jótékony, csendes vize. Kész csoda, hogy idáig eljutott.

A hirtelen izgalom adta határozottság lassan szertefoszlott, és helyét átvette a bizonytalanság. Mit tegyen a férfival? Hogy segítenie kell, az nem vitás. De mivel is segíthetne rajta? Egyedül nem bír el egy élettelen testet, ha viszont értesíti az életmentőket a szigetre sodort emberről, azok ápolják, amíg felépül, majd kitoloncolják. Ez a szabály. Emily nem szerette ezt a szabályt. Úgy gondolta, mindenki megérdemel egy esélyt, és micsoda ritka, kiváltságos alkalom egy idegen életében, ha Utopia földjére teheti a lábát. Ha pedig egyszer megvetette és a tesztet is teljesítette, hát miért ne maradhatna ott?

Emilynek a szigeten való élet jelentette a legnagyobb ajándékot, csakúgy, mint minden utopiai számára. Tökéletes béke és harmónia, fegyverek és erőszak nélkül. Ez utóbbi kettőről csak hírből hallott, mert ő már a szigeten látta meg a napvilágot. Imádta a tengert, ami megóvta a hívatlan kívülállóktól, a partot, amely lágyan körülölelte, és a földet, amely az életadó élelmet termette nekik.

Az idegen egyszer csak felhördült, és köhögni kezdett. Emily összerezzent. Talán ha csak a családjának szólna, ők elrejthetnék a nagy Ünnepség napjáig. Hiszen addig alig két hét van hátra, és akkor, éppen a következő teszt napján kötelesek elvégezni az idegenen is, ha éppen akkor bukkan fel. Mert a szabályok nem hisznek a szerencsében, és néha mégiscsak adnak esélyt, még a kívülállóknak is. A családja pedig meg fogja érteni, meg kell, hogy értsék. A tesztelésre amúgy is csak egy évben egyszer kerül sor, és éppenséggel pont aznap is partra sodorhatta volna az ifjút az óceán. Lehet, hogy csak a vihar érkezett egy kicsit túl korán, hogy ne mossa el az Ünnepséget. Jubilál Utopia, és jubilál a sziget szülőatyja is. Húsz éve, hogy Scott bácsi megalapította a szigetet és első lakói ideköltözhettek, épp a nyolcvanadik születésnapján. Tehát Scott bácsi két hét múlva tölti be a százat.

Az ifjú elgyötört arccal öklendezte ki az utolsó adag tengervizet, de csak néhány töredékmásodperce maradt körültekinteni, mert Emily máris karon ragadta.

– Fel tudsz állni? Gyere, el kell innen tűnnünk.

Hosszú, küzdelmes út állt előttük. Amit Emilynek egymagában, gondolataiba merülve öt könnyed percbe telt megtenni, az egy felnőtt férfi alig működő testét vonszolva, néha szó szerint cipelve egy örökkévalóságnak tűnt. Csak el a távolban meredező sziklák figyelő pillantása elől, el a nyílt parttól, ahol bárki tekintete azonnal megakad a különös pároson. Lábnyomaikat majd elmossa a dagály, ezzel nem törődött. Túl messze voltak az ég felé meredező sziklatornyoktól, hogy nyomaikat onnan felfedezzék, erre pedig nemigen járt más ilyenkor. Ezért is szolgált kedvenc útvonalként Emily hajnali sétáihoz ez a partszakasz. Ebben a pillanatban azonban a lehető legtávolabb állt a kedves, meditatív helytől, ahová gondot felejteni, energiával feltöltődni járt. Ezt a napot követően többé nem taposta könnyű szívvel ezt a homokot – gyomra minden alkalommal görcsbe rándult az emlékek hatására.

E percben semmi egyébre nem figyelt, csak a következő lépésre. Egyiket a másik után, a közös egyensúlyt keresve, az idegen súlya alatt görnyedve.

„Nem egy könnyű darab,” állapította meg magában, bár a férfi lábainak tétova botladozásán érezte a küzdelmet. Jött volna az magától is, ha tud, mert ösztönösen megérezte, hogy a nő nem akar rosszat neki, de ő csak sürgette, húzta rendületlenül, és a talaj minduntalan megbillent, odébb csúszott alatta.

Csetlő-botló párosuk igencsak groteszk látványt nyújtott volna, ha akkor valaki arra téved, és Emily minduntalan azon imádkozott, csak senki ne jöjjön. Csak a cserjésig jussanak el, aztán csak a ligetig, majd a telkük határát jelző sövényig. Onnan a házuk még egyszer annyi sétára volt, mint amennyit már megtettek, ezért amikor a végső menedéket jelző sövény túlsó oldalára kerültek, lihegve, reszketve lerogyott, és óvatosan a földre fektette az idegen testét.

– Maradj itt – utasította néhány perc elteltével, amikor erejét ismét összeszedte. Nem mintha az ifjú bárhova is mehetett volna; az idáig vezető út annyira kimerítette végső tartalékait, hogy a rögös földön heverve csak szemével jelzett igent. Azután lehunyta, és újra elmerült az édes tudatlanságban.

fejezetelválasztó sziget

Drake Nobilis – mert így hívták a hívatlan idegent – még sosem érzett ilyesfajta kimerültséget. Volt már fáradt életében, de ehhez az állapothoz fogható még nem kerítette hatalmába. Képtelen lett volna egy ujját is megmozdítani, és azon gondolkodott, vajon ez már a vég-e, vagy tartogat még számára szenvedést a sors.

Hamar be kellett látnia, hogy a sors úgy gondolja, nem jutott még elég áldás a számára. Közeledő zörgés ütötte meg a fülét, de ő a szemét sem nyitotta ki – hagyta, hadd közeledjen. Ha ellenség, úgysem tehet semmit, legalábbis annál jobbat, hogy halottnak tűnik, semmiképpen. Ha barát, akkor úgyis megnézi, hogy tényleg halott-e. Ismerős hang csendült fel a közvetlen közelében.

– Itt lesz, rögtön a bejárat mellett.

– Emily, drágám, ez nem jó ötlet. Ha valóban olyan súlyos állapotban van, már hívnunk kellett volna az életmentőket.

– Ugyan, egy kicsit feltápláljuk, és nem lesz semmi baja. Pár korty tengervízbe senki fia bele nem halt még.

A másik, az Emily-t drágámozó, karakteres, öblös férfihang volt, Drake-et általános iskolás történelemtanárára emlékeztette. Köpcös alkat, őszes haj és körszakáll, ovális szemüveg, intelligens tekintet. Mr. Hudsont még akkor is kedvelte, amikor négyesre értékelte őt, holott kiválóan ismerte az anyagot, éppen csak bizonyos „történelmi tényekkel” nem értett egyet, és ennek hangot is adott. Ekkor tanulta meg, hogy a véleményéről gyakran hallgatni kell, és jobban teszi, ha a másikat meghagyja a tudatlanságban.

Lágy illat környékezte orrát, amire könnyedén ráismert: Emily ellenőrizte ismét a légzését.

– Egyenletes, és a pulzusa talán egy kicsit erősebb – a diagnózis határozatlanabbul hangzott, mint amilyennek szánták, de az öblös hangú nem vitatkozott többet. Erős karok ragadták meg Drake-et, hátulról kulcsolódtak a mellkasára, és egy durva felületre vonszolták. Feje kemény deszkának koppant finoman, ügyeltek rá, hogy ne üsse be. A jármű lassan meglódult, de nem kopogtak előtte paták, és motor sem zúgott fel. Drake hallott már a szigeten használatos járművekről, de még sosem vethetett pillantást egy ilyenre.

A zúgás és lüktetés nem tompult a halántékában, gyomrát még mindig mintha kiforgatták és kifacsarták, majd ügyetlenül visszagyömöszölték volna, kíváncsisága mégis legyőzte az édes sötétségbe merülés vágyát. Szemét résnyire feszítette, de csak a tűző napsütés szűrődött a tudatába, és az aggodalmasan fölé hajló arc, amellyel a parton is találkozott.

– Hunyorog a szemével – hangzott a lelkes élő közvetítés, amire a férfi válaszul mordult egyet. Drake fölé árnyék borult, bizonyára hogy megvédje az égető napsugaraktól, és ő hálásan tovább feszegette látásának határait. Széles mosoly úszott a képbe, bátorító, megértő.

„Ilyen hát egy utopiai,” gondolta Drake. „Naiv és éretlen.”

Emily hatalmas szemei úgy fürkészték, mint egy egzotikus bogarat. „Ilyen hát egy idegen,” gondolta. „Törékeny, de kitartó.”

fejezetelválasztó sziget

A homály csak lassan állt tovább. A világ puha ködbe burkolózott, a hangok elnyomottak, a körvonalak homályosak, az emlékek kuszák maradtak, ébrenlét az álomba csúszott. Az egyik pillanatban még az Omega fedélzetén küzdött az elemekkel, szájába sós víz tolult, az árboc recsegése megremegtette dobhártyáját, miközben apjáért üvöltött, a következőben gyilkos napsütés tűzött le rá, hátát tüzes homok égette, majd minden átmenet nélkül ismét a homályos szobában hevert, ahol a szigetlakók elszállásolták.

Tisztább perceiben váltott néhány szót Emily-vel, aki mindig ínycsiklandó ételekkel állított be: még sosem látott gyümölcsökből készült leves, saját sütésű kenyérféleség és húsfélék sorakoztak a megrakott tálcán. A férfi eleinte bizalmatlanul kóstolgatta a fogásokat, majd óvatosan, először keveset fogyasztva, hogy kikezdett gyomrát kímélje, de az étrendet épp az igényeire szabták, így hamarosan kétségek nélkül, növekvő erővel és lelkesedéssel látott hozzá az étkezéshez.

Emily mindig egyedül érkezett, nesztelenül, mint a macska, hogy ne zavarja Drake pihenését, a ház ura sosem látogatta meg, pedig kellett, hogy legyen, legalábbis a lázálmok tengeréből felrémlett egy valósnak tűnő férfihang, aki más nem lehetett. Nem mintha Drake érdeklődött volna a nő iránt, de ha többen laknak itt, akkor nehezebb dolga lehet. Amint felerősödött, el kell hagynia a birtokot és megkezdeni a kutatást, amiért érkezett. Ezzel a nyugtalanító gondolattal szenderült álomtalan álomba egy estén, és másnap reggel frissen, kipihenten ébredt. Tudta, itt az ideje, hogy összeszedje magát és nekilásson feladatának.

Felmérte a szobát, ahol elhelyezték. Szinte üres helyiség íves, festetlen vályogfalakkal, fonott szőnyeggel, a kemény matraccal, ami hálóhelyéül szolgált, és kis, ovális ablakkal. Ezen felnőtt ember át nem fér – maradt hát a bejárati ajtó. Egy apró fürdőszoba tartozott ugyan átmeneti szállásához, de azon még kisebb ablak szolgált egyetlen nyílászáróként. Nem sokat teketóriázott: a matrac szélére tornászta magát, majd felállt, és a kijárat irányába indult volna óvatos, osonó léptekkel, ha nem becsüli túl erejét. A hirtelen szintváltozástól megszédült, és egyetlen tétova lépésre futotta, hogy megtámaszkodjon az érdes falban, és irányt változtatva visszazuttyanjon oda, ahonnan indult. Halk nyekkenéssel érkezett, hogy belesajdult a hátsója, de nem sok ideje maradt önmagát sajnálni, mert már ki is tárult az ajtó.

– Végre magához tért – csapta össze a kezét Emily vidáman. – Már azt gondoltam, úgy marad, és az Ünnepséget is átalussza.

Drake jobb híján végigmérte házigazdáját. Szemrevaló teremtés volt, és sokkal fiatalabb, mint gondolta, vagy talán gyermeki vonásai láttatták annak. Telt alkata éppen kitöltötte pántos ruháját, amelynek íve előnyösen kísérte formás idomait. Néhol vörösbe hajló arany tincsek keretezték a bájos arcot, amelyet nagy, tengerkék szemei és telt ajkai domináltak, rajtuk állandó mosoly bujkált, kacagásra készen.

– Azért még elég vézna, jót fog ez tenni. Aztán végre csendes éjszakája is volt – jegyezte meg Emily, és Drake emlékei között éjjeli kiáltások rémlettek fel, amelyeket ezek szerint nem csak álmodott. Arcára lágy pír kúszott. Nem örült, hogy a nő tanúja volt kálváriájának.

– Láttam már rosszabbat is – szólt biztatóan Emily, mintha kitalálta volna a gondolatát –, bár néha rémítően tud kurjongatni. Na, egyen, magára fér.

Azzal elhelyezte Drake előtt a tálcát, de most nem hagyta magára, mint azelőtt. Egy kerek párnára huppant – a matrac mintájára készült egyszerű, alacsony ülőalkalmatosságra, és türelmesen várta, hogy a férfi befejezze a falatozást.

A tálca egyszerű ételeket tartalmazott, Drake szájában mégis összefutott a nyál. Szüksége volt az erejére, és szervezete végre kívánta a táplálékot. Nem mindenről tudta pontosan, hogy mi – főételként valami ismeretlen eredetű fehér massza szolgált, ínycsiklandóan fűszerezett húsdarabokkal tálalva, desszertként édes rizsfelfújt, a fatálca összes fennmaradó négyzetcentiméterét pedig különféle gyümölcsdarabok borították. Drake nem sietett, agya lázasan kattogva kereste a megoldást a helyzetre: minél kevesebbet elárulni magáról, de minél többet megtudni a szigetről. Emily hatalmas, kerek szemei ártatlan kíváncsisággal függöttek rajta, és bár máskor nem okozott problémát, most kényelmetlenül mocorgott benne a gondolat, hogy hazudnia kell ennek a nőnek. Elképzelte, ahogy közli vele: „Egy titkos szervezet ügynöke vagyok, és azért jöttem a szigetre, hogy megakadályozzuk egy szupertitkos hadművelet szabotálását. Segítene megkeresni a társaimat?” Hamar belátta, hogy az igazat sem oszthatja meg vele.

Amikor a tányérokon csak az étel hűlt helye árválkodott, nem halogathatta tovább a dolgot, és mielőtt még Emily nekiszegezhette volna kérdéseit, úgy döntött, a támadás a legjobb védekezés taktikáját választja – és ő kérdezett előbb.

– Hol vagyok?

– Egy szigeten, ahova partra sodort a vihar után az óceán. Gondolom, hajótörést szenvedtél – Emily szavaiból sütött a kíváncsiság, de Drake úgy tett, mintha nem venné észre.

– A viharra csak halványan emlékszem. A családommal hajóztunk, amikor lecsapott ránk – Drake ezzel nem is lódított. – Miféle sziget ez?

– Ez egy, hát, trópusi sziget – most Emily-n volt a sor, hogy elbizonytalanodjon. Könnyű elrejteni egy idegent és ápolni, amíg öntudatlan. De megosztani vele a sziget titkait, egészen más tészta.

– Azt mindjárt gondoltam. De milyen országban vagyok egyáltalán?

– Igen, nos – a lány idegesen felnevetett –, ez itt egy különös ország. A neve Utopia.

– Elég jól ment a földrajz, de utópiákról csak az irodalomban hallottam.

– Ezért mondtam, hogy különös. Nem hallhattál róla, mert… mert nincs a térképen. Hivatalosan ez a sziget nem létezik.

– Ezt meg hogy érted?

Drake jól adta a bugyutát, és egészen kizökkentette a nőt. Az egy szőke fonatából kiszabadult tincset csavargatott az ujjára, és hosszú szempilláit meg-megrebbentették a cikázó gondolatok.

– Ahogy mondom, úgy értem. Hogy ez egy ország, ami elzárta magát a külvilágtól. Nem igazán engedünk be idegeneket, és nem is megyünk el innen, hacsak nem muszáj.

– Engem mégis beengedtél.

– Te szenvedtél hajótörést a partokon. Én csak nem hagytalak meghalni – vágott vissza Emily, és kerek arca hirtelen kipirult a méregtől. – Remélem, nem probléma.

– Én csak kérdeztem. Az előbb mondtad, hogy nem engednek be senkit. Én csak… én… köszönöm, hogy megmentettél.

A nő szíve rögtön meglágyult. Megértő mosollyal jutalmazta a riadt arcú férfit.

– Hagyd , ez természetes. Minálunk mások megsegítése mindennél fontosabb.

– Még a törvények ellenében is? – csúszott ki Drake száján, amiért rögtön elátkozta magát. Az asszony arca elsötétült.

– Nem sok törvénnyel rendelkezünk, és az is mind a védelmünket szolgálja. Nem engedünk be idegent teszt nélkül, itt nincs erőszak, és nincs fegyver. Nem hagyjuk el a szigetet, csak amikor arra lehetőség van, vagy ha kitoloncolnak. Nincs büntetés, csak egyféle: elhagyni Utopiát. És mi lehetne nagyobb büntetés ennél a világon? – Felsóhajtott. – Talán mégis rögtön hívnom kellett volna az életmentőket. Nem mintha abban az állapotban bárkire is veszélyt jelentettél volna.

„Ha tudnád”, gondolta Drake. De Emily nem tudta, és Drake mindent elkövetett, hogy ez így is maradjon. Nem hiányzott, hogy mindenki utána kutasson, és áldotta a sorsot, hogy épp egy ilyen naiv lányka talált rá, akinek fogalma sincs a veszélyről.

– A férjeddel élsz? – kérdezte, hogy biztonságosabb vizekre terelje a témát és végre megtudja, kihez tartozott az érkezésekor hallott férfihang.

– Igen, és az ikreimmel – felelte büszkén a nő, és rögtön feledte az előbbi témát. – Nagy kópék, de jólelkűek.

– Mekkorák?

– Három és fél – vágta rá büszkén Emily, és Drake átértékelte magában a „lányka” megnevezést. Felnőtt nővel van dolga, bármilyen ártatlan is.

A napot még a vendégszobában töltötte, ahol nem zavarták, de meg kellett ígérnie, hogy a vacsorát a családdal költi el. A gyerekek jelenléte aggodalommal töltötte el, mert háromévesen épp elég nagyok, hogy bárkinek kikotyogják az idegen jelenlétét, de túl kicsik, hogy megértsék, hogyan kell titokban tartani. A férjet – Jacket, amint az ebédidei beszélgetésből kiderült – Emily már biztosan meggyőzte, attól nem tartott. Az est közeledtével aggodalma nőttön nőtt, és az egyik pillanatban elhatározta, hogy azonnal elindul, a következőben pedig lebeszélte magát, mondván, úgysem tudná, merre induljon, és a család gyanakvását is felszítaná. Nem hiányzott, hogy ráuszítsák a sziget rendőrségét, vagy aminek itt nevezik őket. Jobb volna előbb a bizalmukba férkőzni.

Nyugtalan szíve indulásra sarkallta, és az alkonyat közeledtével nem bírta tovább. Kitárta a szoba ajtaját, és az elé táruló látványtól földbe gyökerezett a lába.

Categories: Utopia - A béke szigete | Címkék: , | Hozzászólás

FantasmAgora

FantasmAgora

Sokan biztos tudjátok, mi fán terem a FantasmAgora, de rá kellett ébrednem, hogy járhat-kelhet itt olyan olvasóm, aki nem! Mert a Facebook oldalam a két blogomról szóló közös felület, az igaz, és aki ott jár, garantáltan idetalál, hiszen minden frissítést szorgalmasan megosztok innen és az angol nyelvű blogomról is, sőt, extra információkat is. De vissza már nem vezet út a fantázia piacterére!

Tehát kedves Olvasóm, Aki Még Nem Jártál FantasmAgorában! Ha érdekel, miről szólnak angol írásaim az olvasás-tanulás-írás témakörein belül, ha követnéd a tevékenységemet, de még nem fedezted fel az oldal legalján az e-mailes értesítés “Feliratkozás” gombját (pedig ilyen is van, csak jól elrejtettem), kényelmesebbnek találod a Facebook oldal követését, vagy csak nem szeretnél lemaradni azokról a kis extrákról, amiket FantasmAgora nyújt, a blog pedig nem (képgyűjtemények, plusz infók, érdekességek), akkor most már semmi sem állhat az utadba.

És egy ehhez kapcsolódó jó hír: a FantasmAgora követőtábora mostanában gyorsan gyarapszik – új követőimet szeretettel üdvözlöm -, lassacskán átlépi a százas lélektani határt is! Ezt megünneplendő pedig bizonyára megosztok majd valami újat, vártat, szupert. Mondjuk az Utopia teljes első fejezetét? Hmmmmm? Még az is előfordulhat. Kíváncsi rá valaki?

Categories: Újdonságok, frissítések, Utopia - A béke szigete | Címkék: , , | 3 hozzászólás

Nyomasztó és szép – köszönet a közönségdíjért!

Tovább

Nyomasztó és szép, ez a két jelző került elő többször is, ráadásul egymás mellett a Tovább c. novellám kapcsán, amit újra olvashattok itt, a blogon is. Annyira találó, hogy komolyan fontolóra vettem mint mottójelölt. Persze, sugárzom a pozitivitást, a töretlen optimizmust és előrehaladást, és az angol blog egy kicsit más témákról is szól, ezért illik is rá a “have the cake and eat it too” (kedvenc saját gyártmányú angol mondásom), de… de. Az itt megtalálható írásaimmal, a novellákkal, a versekkel, és főleg a hosszabb prózával (ami érkezik!) nem csupán a gyönyörködtetés a célom. Szeretnék gondolkodtatni. Szemet kinyitni. Lelket érinteni, de nem pusztán a szépséggel, hanem úgy igazán, mélyre hatolva. Meghatva és szívbe markolva.

Erre pedig módszerem a nyomasztó. Nem mindig, de gyakran. Tegnap épp egy nyomasztó filmet láttam. Szeretni bolondulásig, ez a címe, és az első fele a szeretni, a cukormázas párizsi művészlét és persze szerelem. Szép, kellemes nézni, de felejthető. Ha az ember ekkor nem kapcsolja ki, akkor viszont jön a bolondulásig – amit nem lehet elfelejteni. (Nem lövök le semmit a film végéről, de akit a cukormáz elrémít, az nézze meg nyugodtan! Szigorúan végig.)

Valahogy így vagyok én is a nyomasztóval, nehezen felejthetőt és gondolatébresztőt, sőt, gondolkodásfordítót szeretnék alkotni. Ez persze nem könnyű, de én mindig szerettem nagy-nagy fákba vágni a fejszémet.

Tovább című fejszecsapásom különleges darab. Egy embernek szántam, hogy megmutassam, mit érzek iránta kerek egy év múltával, de az ő beleegyezésével végül mégis sokaknak mutathattam meg valamivel többet is ennél. Egy vágyott választ a halál utáni “hova tovább”, “hogyan tovább” kérdéseire. A kérdés nyomasztó, és igen, ez a válasz szép.

És hogy mit kaptam még a pályázattól és a szavazóktól? A szavaikat, szavaitokat. Például ezeket – és mi kellhet ennél több?

 

 

“Megszuletett a Hemingway-i negyedik es otodik dimenzio iroja!! E. Hemingway “Afrikai vadasznaplo”: “Van egy negyedik és ötödik
dimenzió, ahová el lehet jutni.[…]Olyan próza, amilyet még sose írtak. […] De szeretném, ha volna ilyen
írónk, és szeretném elolvasni, amit írna.” (Elso resz, Vadaszat es beszelgetes, 18. o.) Koszonom az elmenyt, amit igazan nem lehet szavakba foglalni! Te rezges altal kommunikalsz velunk az irasaidon at. Amit leirsz, es amikor latjuk – azonnal rezgesse’ valnak! Biztos vagyok benne, hogy Hemingway pontosan ezt vizionalta! Vegtelen boldogsagot es vegtelen szomjat adsz!”

“…gyönyörű….írónak születtél!”

“Milyen mesterien ábrázolt lelki hullámvasút! Perzsel belőle a szeretet, a hiány, mégsem végződik szomorúan. Filmre kívánkozik.”

Nyomasztó ÉS szép:) Nem tudok semmi cifrát reagálni, csak annyit, hogy csudajó ötlet, és szerencsére nem is romantikus annyira, hogy meghátráljon az ember olvasás közben, így tényleg szinte rövidnek tűnik…”

“lúdbőrözősen megható”

 “Mert olyan volt olvasni, mintha ott lettem volna én is azon a vonaton… Talán egy részem még ott van most is.”

“Szépséges és megragadó vallomás! Ott izzik a sorok között a szerelem:)”

“Szerettem,sirtam- es folytatodott tovabb!Nem tudom melyik erzes volt erosebb, de felszakitott bennem valamit,ami azota is foglalkoztat…”

“Még ott vagyok… Hol is? Mélyen belül? A gondolataimban? A legbelsőbb valómban? Nem tudom. Valahol, ahol ritkán járok, de ahol jó. Köszönöm!”

“szívfacsaró és egyszerre felemelő írás, egészen kivételes hatása van…”

“Mindig könnybe lábad a szemem. annyira igaz, annyira szép, és annyira olyan, mint amilyenre mindenki vágyik, amilyenre lehet vágyni, de igencsak ritkán lehet megkapni egy élet keretein belül. Imádom, hogy lehet ennyire szeretni, és le lehet ezt írni úgy is, hogy érezhető legyen…..”

“Pillangóként repdeső érzelmek, egyik a másik után libben a magasba. A kettő között alig kapni levegőt, lassan én is szerelmes leszek tőle. Szép.”

“…Már az elején is megfogott, de minél többet olvastam belőle, annál inkább magával ragadott a történet. A végéhez érve csalódottan vettem tudomásul, hogy nincs tovább az iromány. Pedig én még olvastam volna, akár többszáz oldalas terjedelemben is. Ebben minden megvan, amit szeretek. Nemcsak nyelvtanilag hibátlan, de stilisztikailag is. A mű számomra olvasmányos, lebilincselő, érzelemdús, sablonoktól mentes…”

“Mélyre hatol és magával ragad! A legszebb kortárs novellák közt a helye!”

 “Gyönyörű szép, mély érzéseket ölel át, mégse éreztem olvasásos közben giccsesnek vagy sablonos. El kell olvasni az egészet, mire rádöbben az ember, hogy mi is a helyzet valójában, de még ezt sem érzi nyomasztónak, és továbbra is mosolyog, mint a szája, mind a szíve…”

“Nekem elsőre a következő szavak jutottak eszembe: hűség, szeretet, szerelem, fájdalom, megnyugvás, béke.
Jólesett a lelkemnek.”

Categories: Írás, pályázatok, Novellák | Címkék: , , , , | 1 hozzászólás

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása.